Azt hiszem, hogy szülőként kevés fájdalmasabb tapasztalat van, mint amikor a gyermek közli velünk, hogy nem szeret.
Tavaly nyáron kezdte el mondogatni a 3 és fél éves kislányom, hogy nem szeret. Szereti anyát, a testvéreit és nagyszüleit, sőt, a szomszédot is, de engem, az apukáját nem. Sokáig nem reagáltam erre, nem faggattam, mire egyszer kibökte, hogy mi volt az oka. Nyáron, amikor a kerti medencében játszottunk a nagymamánál, és dobáltam őket a vízben, amiben mindegyiknek leért a lába, egy pillanatra a feje a víz alá merült. Azonnal kikaptam a vízből, persze, benne azonban mély nyomott hagyott, talán el is tört valami…a bizalom?
Mit tesz ilyenkor az ember? Megszólalnak olyan hangok, hogy “dehát az édesapád vagyok, aki mindent megtesz érted”, “mennyi jó dolgot tettem érted, és most egy hiba miatt ezzel büntetsz…” a fájdalom, amit a mindennapos „nem szeretlek, apa” okoz kavargott bennem, és minden bejáratott automatikus megoldási irányt működésbe hozott, szóval nehéz volt csöndben maradni. Nagyon. Hónapok teltek így el, ilyen apró késszúrásokkal, hogy “Nem szeretlek, apa!”, miközben együtt játszottunk, és úgy éltünk, mintha semmi sem változott volna. Én persze bármit megtettem volna, hogy kimondja, szeret, de tudtam, bármit is teszek, azzal csak ártok a kapcsolatunknak…mert a bizalom és a szeretet valami olyasmi, amit nem lehet erőltetni, nem lehet kikövetelni.
Megmaradni ebben a fájdalomban, elfogadni, hogy most ez van. Elfogadni a valóságot. Mintha nem erre hívna a megoldásfókuszú munka, hanem egy pozitív jövőbe, miközben mégis. Abból építkezünk, amink van. Mim volt nekem? A bizalmam, hogy valójában szeret, hogy szeretni akar, csak valamiért most nem tud. Hogy mindaz, ami korábban történt, amikor rendszeresen rajtam aludt, amikor órákig hordoztam, az is a kapcsolatunk szerves része. Ez tartott meg, ez a bizalom. Amikor újra és újra végig felsorolta, hogy kiket szeret, majd hozzátette, hogy apát nem, csak annyit mondtam, hogy remélem, egyszer megszeretsz…
Aztán egyszer, amikor újra elhangzott a “Nem szeretlek, apa!”, megszületett bennem a kérdés, hogy “de egymást azért szeretjük, ugye?”. Rámnézett a gyönyörű mandulaszemeivel, és határozottan bólintott: “Igen, egymást szeretjük.”
Kicsit elbizonytalandott, és hozzátette: “De én nem szeretlek!” Megtört a jég, látta az örömömet, és onnantól ez lett az új szlogenünk. “Szeretjük egymást, de én nem szeretlek.” Megint hetek teltek el, de közben az oldódás egyre sodróbb lett. Egyre többször jött oda hozzám, fogta meg a kezem, nevetett velem (vagy rajtam :)), választott engem valamilyen tevékenységhez…újra táncoltunk…végül egyre ritkábban tette hozzá, hogy “de én nem szeretlek”…a bátyja pedig igyekezett felvilágosítani, hogy az egymást szeretni apával csak úgy lehet, ha ő is szereti apát…aztán egy nap megtörtént a csoda. Rámnézett, és váratlanul azt mondta, hogy “Szeretlek, apa!”. Igeeeen…eztapillanatotkívánommindenapának.
Mi a megoldásfókuszú türelem? Azt hiszem, hogy valami olyasmi, amiben a legvalószínűbb, hogy növekedés és gyógyulás történik…egy bizalom abban, ami inkább van, mint amit éppen látunk…
Te miben bízol?
